Bejelentkező űrlap

Köszönöm, hogy itt vagy

Látogatottság

ma71
Tegnap87
Ezen a héten233
Ebben a hónapban71
Összes224402

Rendszer infó

  • IP címed: 3.233.239.102
  • Böngésződ: unknown
  • Verzió: unknown
  • Operációs rendszered: unknown

3
látogató néz éppen

2020. április 01. (szerda) 23:21

2006.08.16-25 Karintia (434km_15110m_Országúti túra_Alpok)

HÁROM ORSZÁG EMELKEDŐIN AZ ALPOKBAN

A múlt évi alpesi kerékpártúránk után egyértelmű volt, hogy idén is kedvenc hegységünket vesszük célba. Ám kicsit változtattunk a logisztikán. Tavaly az emelkedőket a szállásunkról közvetlenül bicajjal közelítettük meg, így tulajdonképpen „csak” az igazán közelieket tudtuk elérni. Idén azonban igénybevettük a mobilizált megközelítést, hogy minél több szép helyre eljuthassunk. Ennek köszönhetően igazi hegyi túra lett az idei, ugyanis vagy hegyre kapaszkodtunk fel vagy onnan száguldottunk le. Amolyan síkon vagy közel síkon való tekerés kb. 1%-nyi volt.

 

 

 

 

Most Karintiát néztük ki magunknak. A lenyűgöző osztrák emelkedőkön kívül pedig szlovén és olasz hágók is szerepeltek az étlapon. 

 

Első szállásunk Villachban volt. Egy viszonylag csendes, de mégsem eldugott helyen állt a Haus Innes vendégház. Két „örökös” társammal Ispán Pistivel és Somival egy három ágyas szobát vettünk ki. A tulajjal már tavasszal megegyeztünk az időpontban. Az előleg utalásához ragaszkodott, de az Euró időközbeni árfolyam-emelkedése miatt ez jó döntés volt. Végül megkedvelhetett bennünket az öreg, mert még kedvezményt is adott, így 16 EUR/fő/éjszakát fizettünk a reggelivel együtt.

 

1. nap 06.08.16.

Természetesen már első nap is hegymászás volt a délutáni menüben. Tervezett érkezésünk előtt egy órával jól bekajáltunk egy parkolóban, majd pedig a szállás elfoglalása után már ki is kanyarodtunk a Villacher Alpenstrasse ( 1732 m magas, 16,4 km hosszú, 1172 m szinttel, 7,1% átlag és 12% max. meredekségű) emelkedőjére. Már az elején jó 10% körüli meredekséggel kezdett és bíztatásul eleredt az eső is. Az egyik kanyarban egy síugró centrum volt, négy vagy öt gyakorlósánccal. Így lehet komolyan foglalkozni az utánpótlás neveléssel. Aztán feltűnt a fizetőkapu is. Természetesen kerékpárosoknak valamennyi emelkedő ingyenes. A környezeti kímélet mellett az elismerés is belejátszik a hatóságok eme döntésébe. Ott ugyanis a bringás nem egy kikerülendő, bosszantó akadály, hanem egy elismerésre méltó társ az autósok szemében. Kintlétünkkor számtalanszor drukkoltak nekünk az autókból, a hajtűkből még vissza is néztek ránk mosolyogva, de képesek voltak akár egy percig is mögöttünk jönni nyolccal, amíg a szemből jövő forgalom elhaladt. Mit mondjak…nagyon jól esett. A fizetéssel kapcsolatban egyébként Pisti mondott egy nagyon szellemeset: Gabes, akkor mi ingyen nézünk meg egy csomó szép helyet.

Az emelkedő szépen szerpentinezett felfelé, első osztályú burkolattal. Az egyik kanyar előtt a legmagasabb síugrósánc tetejével voltunk egy szintben. Ennek a visszautunknál lett jelentősége. Nem hajtottuk szét magunkat – nem is erről szólt a túránk – és minden arra alkalmas parkolóban, pihenőben megálltunk szétnézni.

 

Az eső váltakozva esett, de azért bőrig nem áztunk. Feljebb érve már akadtak rövid lejtők is, de alapvetően végig masszívan emelkedett az út. A csúcsból szinte semmit sem láttunk, mert akkora lett a köd, de azért jó volt abszolválni az első emelkedőt. Itt mértük egyébként a túra negatív hőmérsékleti rekordját is, 9 fokot.

Lefelé kissé óvatosan, de azért tempósan haladtunk. A síugrósánchoz érve pedig észrevettük, hogy edzés van. Igen, a 10-14 éves gyerekek a műfüvön ugráltak. Lenézni sem volt semmi a sáncról, nemhogy leugrani. Kellemes emlékekkel a tarsolyunkban hajtottuk álomra a fejünket.

 

 

 

2. nap 06.08.17.

Éjszaka volt egy kisebb eső, ennek köszönhetően nagy páracsomagok lebegtek a levegőben, amikor reggel fél nyolckor kigurultunk a kerékpárútra. Előbb a városon hajtottunk át, majd a Dráva-folyó hídját követően egy forgalmas csomópontba tévedtünk. Gyorsan megkerestük ismét a kerékpárutat, mert nagyon veszélyes volt a szitu. Végül meg is leltük ismét a biztonságot nyújtó utat és ezen kerekezve haladtunk egészen Treffen-ig. A mai napra ugyanis az Ossiacher See északi oldalán lévő két hegycsúcs volt a célunk.

A Kanzelhöhe ( 1489 m magas, 10,0 km hosszú, 959 m szinttel, 9,6% átlag és 15% max. meredekségű) rögtön olyan meredekséggel kezdett, hogy a legkönnyebb áttételt kellett választanom. Ez az én esetemben a 30/32-es arányt jelentette. Ilyen fokú hegymászás mellett nagyon jól esett a hűvös, fenyves erdő kisugárzása.

 

A forgalom sokkal kisebb volt, mint előző nap, ami még inkább serkentette a meditációs elmélyülésünket, feltéve ha kaptunk levegőt. Egyszer csak, megdöbbenésünkre két lengyel busz tűnt fel szemből a 4,5 méter széles úton. Nem volt túl jó érzés, amikor elmentek mellettem, de Pistiék lejjebb látták, hogy a lentről érkező személykocsi, rögtön lerakta magát a füves részre, hogy a buszok elférjenek mellette. Meg kell jegyezni, hogy nagyon jól vezetnek ott az emberek és felkészültek a váratlan helyzetekre. Lassan elfogytak a fák és felértünk a csúcsra. Több libegő is indult innen a következő hegy felé, amit mi is célba vettünk.

A Gerlitzen ( 1911 m magas, 4,5 km hosszú, 422 m szinttel, 9,9% átlag és 14% max. meredekségű) csúcsára egy keskeny aszfaltúton indultunk el, ám ez az út egyszer csak átment kövesbe.

 

Nem lepődtünk, meg mert ezzel tisztában voltunk. Nem kívántunk ugyanis közel 1200 méter szintvesztéssel nekilátni a Gerlitzennek, inkább kihasználtuk a már megszerzett magasságunkat. Szóval eleinte a kövesút is simán abszolválhatónak tűnt, még Pisti 20-as külsőjével is. Aztán egy hajtű után a minőség is romlott és a bocikat is intenzívebben kellet kerülgetni, így már tolás is akadt. Közeledve a csúcshoz, elég sok repülő tűnt fel az égen. Hamar rájöttünk, hogy ezek modellek. A menedékház mellett volt az irányító csapat. Kisgyerekek és felnőttek is boldogan irányítgatták repülőiket. Az utolsó szakasz ismét jól hajtható volt, így tekerve értünk fel a pompás magaslatra. Teljes körpanorámánk volt a szikrázó napsütésben. Láttuk előző napi „skalpunkat” a Villacher Alpenstrasse-t is, de már felülről.

Visszafelé ismét egy rövid terepszakasszal nyitottunk, majd pedig következett a hosszú szerpentines száguldozás. Pár helyen megálltunk gyönyörködni az alattunk elterülő Ossiacher See-ben és végül Bodensdorf-nál értük el azt. Onnan egy nagyon jól jelzett kerékpárúton tekertünk vissza a szállásunkra.

 

3. nap 06.08.18.

Előzetesen ez tűnt az egyik legnehezebb napnak, ami be is jött. Reggel borult ég és eső fogadott. Autópályán közelítettük a Milstatter See-t, majd felmentünk Lammersdorf-ba. Innen indul az osztrákok egyik legkeményebb hegyi időfutamának tartott aszfaltos útja a Lammersdorfer Berg ( 1879 m magas, 6,3 km hosszú, 905 m szinttel, 14% átlag és 20% max. meredekségű). Az adatok mellett az eső sem volt túl bíztató, de azért belevágtunk. Már a faluból a fizetőkapuig húzódó út is annyira elfárasztott, hogy meg kellett állni pihenni.

 

Aztán még próbálkoztam egy kicsit, de 40-es pedálfordulattal nem volt kedvem kinyírni a térdeimet, így jött a tolás. Abszolút nem érzem azt, hogy ez valamiféle szégyen lenne, hiszen saját erőmből másztam így is. Egyébként a röhej az, hogy tolva még gyorsabb is voltam. Néha igyekeztem felszállni és tekerni is, de fele arányban tolnom kellett a bicajt. Nem tudom, hogy milyen emberek és milyen bicajokkal versenyeznek itt, de én gyalog tutira hamarabb érnék fel, mint bicajjal. Az eső közben csillapodott és időnként a kilátópontokból fantasztikus rálátás volt az alattunk lévő tóra.

 

Egy öreg fánál gyönyörű, fafaragásban gyönyörködhettem. Az erdőhatár elég hamar bekövetkezett, így a széllel is meg kellett küzdeni, de hamarosan felértem a menedékházhoz. Bevártam Pistit és együtt nyomultunk tovább a köves úton, mely a csúcson lévő kereszthez vitt.

 

Egy idő után a minőség és meredekség miatt ez is tolós lett, de megérte felmenni.

 

Lefelé annyira meredek volt az út, sok volt a hajtűkanyar és sok helyen voltak keresztben vízelvezetők, hogy a legnagyobb sebességem 25 km/h volt! Szegény Somit fárasztotta el legjobban a lefelé út. A fékjei teljesen felforrósodat és számos helyen kellett megállnia, hűteni azokat.

Innen átmentünk kocsival a következő csúcshoz, ami egy sípályákkal tarkított hegyoldalban lévő tengerszem mellett volt. Ez a Falkertsee-Hütte ( 1872 m magas, 7,7 km hosszú, 1026 m szinttel, 11% átlag és 17% max. meredekségű) sem adta olcsón a bőrét. Néhány percig tudtam csak pörgetni, utána már jött is a legkönnyebb áttétel. Legalább itt, tolás nélkül megúsztam.

 

Közben az idő sokat javult, a nap is sütött, igaz csak néha, a felhők közül. Turisták is egyre többen akadtak és végre találkoztunk bicajosokkal is. Fent lenyűgöző volt a kis tengerszem és félelmetesek voltak a sziklák oldalában futó sípályák.

 

Lefelé nagyon lehetett neki kenni, de azért én maradtam az óvatos kereteim között. Az a közel 70 km/h nekem bőven elég adrenalint ad. Pisti persze közel járt a 80-hoz is.

Ismét egy kis átkötés következett, de közben a bringatartót is meg kellett javítani. Annyira elnyalódott a menet, hogy alig lehetett már forgatni a rögzítő csavart.

Már délután volt, amikor megérkeztünk a Turracher-Höhe ( 1783 m magas, 13,8 km hosszú, 1030 m szinttel, 7,7% átlag és 23% max. meredekségű) lábához. Ez a hágó már a szomszéd tartomány határára vezetett. Felfelé kifejezetten élvezetes volt a késő délutáni napsütés. Kissé meglepődtem, amikor megláttam a 23%-os figyelmeztető táblát. Ezt leküzdve azonban, egy kellemes meredekségű szakaszon lehetett felmászni a tetőre. Közben volt két, nagyon jó ívű hajtűkanyar is.

 

Felérve nagyon szép kis tavacska és igényes hotelek fogadtak. Itt aztán rendeltem egy tál melegételt, mert ez a nap igen sokat kivett belőlem.

 

Lefelé nagyon lehetett ereszteni, főleg a jó ívű hajtűket élveztem. Aztán, egy órás autóúttal visszaértünk a szállásunkra és az ágynak rogytunk.

 

4. nap 06.08.19.

Erre a napra is három hegy teljesítését tűztük ki, de azért sokkal barátságosabb adatokkal. Autóval elmentünk Bad Eisenkappel-be, ahonnan csillagtúrával közelítettük meg az emelkedőket. Elsőnek a szlovén határon lévő  Seeberg Sattel ( 1215 m magas, 15 km hosszú, 695 m szinttel, 4,6% átlag és 9% max. meredekségű) volt a feladat.

 

Nagyon barátságos hágó volt. Végig jól lehetett pörgetni. Korábban itt rendezték az autós hegyi EB-ket is. Ennek megfelelően az igen látványos szerpentineket, első osztályú útminőség jellemezte.

 

Talán itt volt a legtöbb motoros is. Már messziről hallottuk őket és kíváncsian vártuk, hogy vajon milyen is fog feltűnni. Azt nem mondom, hogy lazán, de nagyobb szenvedés nélkül értünk fel a határátkelőhelyhez. Elkattant pár fotó, megnéztük a szemközti hegyre készülő gyalogtúrázók népes táborát, majd elkezdtünk visszaereszkedni.

 

Következett a másik szlovén átkelőhely a Paulich Sattel vagy más néven Pavlicevo Sedlo( 1339 m magas, 5,1 km hosszú, 572 m szinttel, 11,2% átlag és 19,5% max. meredekségű). Már a Seeberg-ről láttuk, hogy merre is megy, próbáltuk a nyomvonalát követni a szemünkkel és bíztunk benne, hogy csak egy bizonyos pontig megy majd, ahol egy torony van. Egy rövid lejtővel kezdtünk, majd rögtön igen meredek lett az út. Szerencsére amolyan fátyolfelhős idő volt, így nem izzadtunk annyira. A táj gyönyörű volt. Ez a Júliai-Alpok nekem nagyon bejött.

 

Komolyan „adta” a szintet a hágó és bizony elérve azt a bizonyos tornyot rá kellett jönnünk, hogy az út még tovább is vezet.

 

Itt már egyre több bringással találkoztunk. Nagy részük szlovén volt. Gondolom egy kört mennek, amiben ez a két hágó szerepel. Aztán, amikor azt hittük, hogy végre felértünk volt két lejtő és két mászás is, majd pedig a mini határátkelőhely.

 

Csak időszakosan üzemel, most éppen nyitva volt. Nem akartunk átmenni, így visszafelé vettük az irányt és hamar elértük Bad Eisenkappel-t.

Rövid frissítést tartottunk, amibe nekem egy halkonzerv elfogyasztása is belefért, majd következetett a nap legkeményebb hegye az Eisenkappler Hütte( 1553 m magas, 16,0 km hosszú, 997 m szinttel, 6,2% átlag és 11% max. meredekségű). Itt maratonokat is szoktak rendezni. Útközben sok helyen láttuk az útra festett „labe” feliratokat. A forgalom igen csekély, a hegy viszont nehéz volt. Időközben láttuk, ahogy nyugati irányból eléggé fekete felhők gyülekeznek és bizony a szél is felerősödött. Rendületlenül haladtunk felfelé és bíztunk abban, hogy megússzuk zuhé nélkül. Bicajosokkal itt egyáltalán nem találkoztunk, de gyalogtúrázókkal annál inkább.

 

Nagyon hosszú egy hegy volt ez. Szerencsére az utolsó egy kilométeren már felfestett visszaszámlálás is volt. Ez új erőt adva vezetett a csúcsig.

 

Teljesen elfáradva, de boldogan mentünk az étterembe és rögtön kértünk valami tésztaféleséget. Időközben a felhők is elvonultak és gyönyörű késő délutáni napsütésben fogyaszthattuk el vacsoránkat. Egyébként közel egy óra volt a különbség az otthoni napfelkelte/naplementéhez képest. Ez külön jól jött, hisz itt egy órával később sötétedett.

Lefelé külön válva száguldottunk vissza Bad Eisenkappelbe. Bár távban és szintben is sokat mentünk ezen a napon, nagyon jól sikerült és nem voltunk teljesen kikészülve tőle.

 

 

 

5. nap 06.08.20.

Igazi szlovén napot tartottunk. Reggel átautóztunk Krajnska Gorá-ba. Közben láttunk egy olyan táblát, hogy kapcsolj vissza egyesbe. Egy hajtű után ugyanis rögtön 20%-os volt az emelkedő. Ja, természetesen utánfutóval fel sem lehetett hajtani a hágóra. Nagyon hideg volt, amikor bringára szálltunk, de a nap már akadálytalanul sütött.  Első hegyünk a Vrŝĉ ( 1611 m magas, 13 km hosszú, 811 m szinttel, 6,2% átlag és 14% max. meredekségű) volt. Igaz érdekessége az volt, hogy valamennyi kanyar meg volt hagyva macskakövesnek. Ez talán még nem lenne igazi kuriózum, hisz a Grossglockner-en is vannak ilyen kanyarok, de ezeket orosz hadifoglyok építették, még 1916-ban.

 

Emléküket egy ortodox kápolna is őrzi a mellette lévő emlékgúlával együtt.

 

 Meglepetésünkre számos, orosz zászlóval ellátott koszorú is volt e helyen. Felfelé haladva kanyar, kanyart követett. Nem csalás, nem ámítás, összesen 24 ilyen lekövezett hajtűkanyar várt ránk.

 

Balról Szlovénia csúcsa, a Triglav (2864 m) magasodott fölénk, időnként megszabadulva vékony, szürke felhőitől. Feljebb haladva egy pihenőnél, érdekes sziklaalakzatra hívták fel a figyelmünket. Egy fejet formázó szikla kandikált ki a hegyből. Az utolsó öt kilométer az igazán nehéz. Itt már a meredekség nem adta 10% alá. Időközben a kecskék is megjelentek az úton, melyeket ki is kellett kerülni. Aztán eljött a várva várt pillanat és felértünk a csúcsra.

 

 Sok-sok ember és metsző szél fogadott. Gyors fotózás és irány vissza. A macskaköves kanyarokban óvatosnak kellet lenni, de végül gond nélkül visszajutottunk.

A másik hegy volt az egész túra egyik fénypontja. A  Mangrtko Sedlo ( 2055 m magas, 11 km hosszú, 920 m szinttel, 4,6% átlag és 17% max. meredekségű) egy igen, festő út, melyet olasz katonák építettek az első világháború idején. Eléggé „háborús övezetben” bringáztunk ezen a napon. Mintegy 200 m megtétele után megszűnt az aszfalt és egy igen köves, rázós út fogadott.

 

Meg is lepődtünk, mert ilyen nem olvastunk. Nem kell megijedni hamarosan ismét aszfaltos az út csak a tavaszi hóolvadás lecsapta az út ezen részét. Át is kellett szabni így a vonalvezetését. Egy szakaszon pedig mindössze 2,5 méter szélesre sikerült csak megjavítani. Eleinte fenyvesben haladtunk felfelé, majd meglepetésünkre jött egy kivilágítatlan alagút. Egy idő után már csak a szemben lévő kijáratra tudtam koncentrálni, mert már semmit sem lehetett látni. Lassan kiértünk a fák alól és újabb alagutakkal övezve, félelmetes kilátásban volt részünk.

 

Az út masszív emelkedéssel kanyargott fel a sziklafalak oldalában. A forgalom nem volt komoly, de nagyon figyelmesen kellett menni, mert nem volt sok hely. Nem győztem ámuldozni a tájon, annyira attraktív volt. Egy szakaszon sziklaperemen futott az út, mely egy cseppet sem tűnt biztonságos helynek. Aztán hegyikecskék tűntek fel az út mellett és kezdtek el vonulni az úton. Közben a szél egy elég komoly felhőt hozott felénk. Mire felértem a csúcsra el is eredt az eső.

 

Azért még szétnéztem kicsit és földbe gyökerezett lábbal szemléltem az arányokat. Pisti jól fogalmazott: Ez a hely nem is embereknek, inkább marslakóknak való.

Lefelé nagyon óvatosak voltunk a vizes, szűk úton. Féltávtól már újra napsütésben tekerhettünk.

 

6. nap 06.08.21.

Még mindig az előző nap hatása alatt voltunk, de mondtam a többieknek, hogy a mai hágókról is láttam szép képeket. Az első, a Poludniger Alm ( 1710 m magas, 19,6 km hosszú, 1131 m szinttel, 5,8% átlag és 15% max. meredekségű) egy amolyan kis tanyaszerű, fent a hegyek ölelésében. A kezdés rögtön megadta az alaphangot, mert 15%-al nyitott a hegy. Nem győztünk magunkhoz térni, aztán szerencsére szerpentinesebb vált az út. A levegő elég sokat hűlt, de menetközben ezt nem érzékeltük, csak ha megálltunk. Elérve az Egger Alm-ot sok turistával és egy kisebb gazdasági udvarral „futottunk össze”. Innen egy gyönyörű átkötő szakasz következett. Zöldellő rétek, tengerszem, a háttérben sziklás hegyek és ezekhez a folyamatos kolompolás biztosította a zenei aláfestést. Amíg gurultunk, nagyon fáztunk, aztán a Dellacher Alm-tól ismét elkezdett komolyan emelkedni. Az ember már-már azt hinné, hogy lemegy a térképről. Az aszfalt elfogyott, következett egy nagyon jó minőségű, de köves út.

 

 Aztán ismét aszfalt, ráadásul egy igen komoly szerpentinnel. Itt értünk utol két bringást is. Végül ismét terep és felértünk a hegytetőre. Lélegzetelállító körpanoráma fogadott.

 

Ausztrián kívül szlovén és olasz hegyek is látszódtak. Az előző napi Mangart hegy csúcsa is jól kirajzolódott. Élveztük a visszautat is, bár az elején kicsit fáztunk. Az Egger Alm-nál már szinte tömegesen vonultak a turisták.

Rövid autózás után megérkeztünk Tröpolach-ba. Innen indul a Nassfeldpass ( 1530 m magas, 8,2 km hosszú, 905 m szinttel, 8,2% átlag és 13% max. meredekségű). A millenniumi parkolóban felcuccoltunk és nekivágtunk Olaszországnak. Igen, mert a hágó csúcsa már a taljánoké volt. A felvonó egyébként szintén odavitt, de mi saját erőből szerettünk volna feljutni. Az autóforgalom igen intenzívnek mutatkozott, de semmilyen atrocitásban nem volt részünk. Sajnos ezeket a tartósan 8-10%-os utakat nem lehet megszokni. Küzdeni kellett itt is rendesen.

 

Időnként fel-fel tűntek a sípályák is. A libegő állomását elérve már bizakodtam és végül egy nagy hajtűkanyar után felértem a kis üdülőfaluba.

 

Az olasz oldalon kis tó is volt, de körös-körül rengeteg szép hegy.

 

Lefelé nagyon igyekeztünk, mert fellegek gyülekeztek. Annyira jól sikerül a lejutás, hogy csak az utolsó 500 méteren áztunk meg. Boldogan utaztunk hazafelé és készültünk ismét egy nehéz napra.

 

7. nap 06.08.22.

Az utolsó Villach-ból induló túránk következett. Nyugati irányba autóztunk és egészen Kötschach-ig motorizált formában hajtottunk. Ott lepakoltuk a bicajokat és nekiláttunk a Plöckenpass ( 1360 m magas, 12,0 km hosszú, 656 m szinttel, 5,5% átlag és 12% max. meredekségű) hágónak. Külön emelte a kedvünket, hogy idén májusban a Giro d’ Itália mezőnye is járt erre, ráadásul ebből az irányból mászták meg ezt az emelkedőt. Nem volt valami jó idő, de a meredekségnek köszönhetően hamar felmelegedtünk.

 

Egy kisebb lejtő törte meg felfelé menetelésünket, majd pedig gyönyörű sziklák tűntek fel a gomolygó felhőkből. Egy kanyar után, első világháborús temetőt láttunk, amely az egykori Osztrák-Magyar Monarchia katonáinak nyughelye volt. Hamarosan igen hosszú alagútba kényszerültünk, még szerencse, hogy a völgy felől nyitott volt. Bent báránykák és korábban kápolnának használt sziklaüregek jelentették a felüdülést, a komoly pedálozás közben. Kiérve az alagútból jött egy jó kis szerpentinezés, majd pedig egy nyereg, ahonnan már látszódott a hágó teteje. Újabb alagút következett, de ennek végénél már a hágó csúcsán voltunk.

 

Egy emlékmű hívta fel a figyelmet a korábbi harcokra és a hágókövön a német elnevezés mellett a Giro-ból ismert olasz is fel volt tüntetve.

 

Visszaúton igyekeztünk nem elütni a barikat és 70 km/h feletti sebességgel zúdultunk vissza az autónkhoz.

Ezek után – immáron négy keréken – ismét felkapaszkodtunk a hegyre és a másik oldalon, már olasz földön haladtunk tovább. Ligosullo, Paularo volt az útirányunk. Igazából szerettük volna a Monte Paularo-t is megmászni, de az ott tapasztalt útmeredekségek után erről letettünk. Három hegyet, ilyen meredekségekkel már nem mertünk bevállalni. A normál autóutak is minimum 10-12%-osak voltak és ennél akadtak meredekebb részei is. Paularo után tettük le az autót egy árnyas, kis helyen és láttunk neki első, igazi olasz hágónknak a  Passo di Cason di Lanza ( 1552 m magas, 14,9 km hosszú, 904 m szinttel, 6,1% átlag és 17% max. meredekségű)-nak. A táj az eddigi legfélelmetesebb volt. Gyönyörű erdőben, időnként hegyi legelők mentén kerekeztünk, de többnyire száz méteres szakadékok mentén. Az út szélessége 4 méter körüli volt és sok helyen a korlátok sem voltak már meg. Szerencsére az autóforgalom minimális volt. Pár autós szinte végig dudálva jött, annyira nem lehetett belátni az egész utat. Eleinte még jól tudtunk tekerni, de később nagyon meredek lett a hegy. Még szerencse, hogy a táj közben elkápráztatott, időnként gyönyörű vízeséseket láthattunk. Aztán újabb veszélyforrás következett. A vízelvezető rácsok ugyanis az úttal párhuzamosan lettek elhelyezve.

 

Ennek hatására el kellett kezdenünk cikk-cakkban haladni. Az idő azért sokat javult, de fenyegető fellegek állandóan vonultak az égen.

 

Nagy küzdelmek árán értük el a csúcsot, ahol akkora szél fogadott, hogy mindent magunkra vettünk. Természetesen elfogyasztottunk egy-egy tál igazi, olasz spagettit is.

 

Visszafelé nagyon óvatosak voltunk. Egyrészt a rácsokra is figyelnünk kellett, másrészt a korábban említettek alapján nem volt tanácsos döngetni a keskeny úton. Miután megérkeztünk és bepakoltunk, megmásztuk kocsival is a hegyet. El kell, hogy mondjam, így sokkal nehezebb volt. A másik oldalon még a fékem is elfogyott (motorfék, egyes plusz fékezés is kevés volt), félre kellett állnom. Innen abszolút nem javaslom a mászást, mert sokkal durvább és félelmetesebb a hágó. Aztán Pontebba-tól már autópályán mentünk vissza. Szinte felüdülés volt a két hágón keresztüli autózás után.

 

8. nap 06.08.23.

Következett az ún. átkötőnap. Ez azt jelentette, hogy elindultunk hazafelé, de még terveztünk egy bázist Wolfsberg körül is. Viszont az utazós napon az útbeeső emelkedőket is „levadásztuk”. Először a Karintia ÉK-i részén lévő Magdalensberg ( 1067 m magas, 9,0 km hosszú, 582 m szinttel, 6,5% átlag és 17% max. meredekségű) volt a célunk. Ez egy régi, román kori templom, amelyet Mária Magdolna tiszteletére állítottak olyan jó 800 éve. Az épület csodával határos módom megmaradt, de az alatta elhelyezkedő kolostornak már csak a romjai láthatóak. St. Michael volt a kiindulópontunk. Az egyik kertben pár őz békésen legelt, amíg mi a bicajokat szedtük le a kocsiról. Borús időben, egy elég komoly emelkedővel kezdtünk. Aztán kicsit szerpentinesebb lett, de nem lett sokkal könnyebb. Egy pici kápolnánál, amolyan fennsíkra értünk, ekkor feltűnt a csúcs és rajta az öreg templom. Rövid lejtő is keveredett az utunkba, amíg U alakban átmentünk a fennsíkon. Ismét komolyabb lett a meredekség és jöttek a hajtűkanyarok is. Egyszer csak jobbról feltűntek a kolostorromok és egy tábla a 17%-al.

 

Ezek után lett nagyon nehéz a hegy. A fák is eltűntek, de szerencsére a táj szép maradt. Néhány helyen kőszobrok álltak az út mentén. Nagy nehezen azért felküzdöttük magunkat. Nagy meglepetésünkre a templomon kívül egy panzió is volt a csúcson.

 

Ezt hogyan engedhették oda települni? Igényes és tiszta volt nagyon, de nem illett a helyhez. A déli oldalon kisebb vadaspark is volt, őzekkel, muflonokkal, szarvasokkal. A körpanoráma pedig leírhatatlan volt. Karintia nagy része látszódott. Jó pár – általunk már meghódított  - csúcsot is be tudtunk azonosítani.

 

Lefelé majdnem új rekordot csináltunk maximális sebesség terén. Mosolyogtunk is, hogy érdekes lett volna a legalacsonyabb hegyről jönni a leggyorsabban, de végül nem így lett.

Aztán ismét egy kis autózás következett a bányászatáról híres Lölling-be.

 

Az idő közben sokat javult, de a kocsi még mindig tele volt száradó ruhadarabokkal. Itt úgy döntöttem, hogy folyadékot nem is viszek magammal. Kicsit untam már a folyamatos hátizsákozást, végre szabadon szerettem volna tekerni.

A Klippitztörl ( 1644 m magas, 14,0 km hosszú, 846 m szinttel, 6% átlag és 12% max. meredekségű) érdekes hágó volt. Nagyon lazán indult és szinte nem is volt rajta forgalom. Ami néha jött az is inkább fákat szállító, pótkocsis teherautó volt. Az útminőség talán ezen a hegyen mutatkozott a legrosszabbnak, de azért nem kellett szlalomozni a kátyúk között. Jó darabig mindhárman együtt haladtunk, de végül ráálltunk a saját tempóra és ezzel szét is vált kis csapatunk. A hágó felső része bizonyult igazán meredeknek és hűvösnek.

 

Jó kis sötét felhő került fölénk, amitől nagyon hideg lett. Persze a terepadottságok miatt izzadtunk is rendesen, de megállni már nem volt tanácsos. Végre megpillantottuk a csúcson lévő antennákat. Igen ám, de feltűnt előttünk egy bicajos, aki az egyenes végén balra felkanyarodott. Nem, az nem lehet – fakadtam ki. Szerencsére feljebb érve láttuk, hogy ez egy dózerút volt, így könnyedén elértük a csúcsot.

 

Nagyon-nagyon hideg volt, magamra is vettem minden nálam lévő ruhadarabot. Elég sok gyalogtúrázó indult innen fel a szemközti csúcsokra.

 

Volt ott egy ötletes kis fakút is, amiből finom víz csordogált.

A lejtmenet jól összejött és lent ragyogó napsütés fogadott bennünket. Kinyitva az autót, csak úgy dőlt ki a pára. Természetesen az összes ruhánk megszáradt. Felcuccolva Wolfsberg felé vettük az irányt. Végül pár kilométerre északra találtunk magiunknak szállást. St. Margarethen-ben. Sajnos csak két éjszakára tudták adni a helyet, de végül úgy alakult, hogy elég is lett.  

 

9. nap 06.08.24.

Lelkileg már előre felkészültünk erre a brutális napra. Ekkor következett ugyanis a híres-hírhedt Grosser Speikkogel ( 2120 m magas, 15,4 km hosszú, 1670 m szinttel, 10,8% átlag és 17% max. meredekségű) nevű hegy. Aki az A2-es autópályán utazik Karintia vagy Olaszország felé, az Grác és Klagenfurt között figyelje a balra lévő hegyeket. Van egy félelmetesen magas közöttük, egy átjátszó és egy radarállomással a tetején. No, az az.

 

 Amellett, hogy kétezres csúcs, még a meredeksége is nehézzé teszi, hisz átlagban 10% feletti. Az is félelmetessé teszi, hogy 460 méter magasról indul az út. Tehát nagyon nagy szintkülönbséget látsz magad előtt. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy oda még aznap fel lehet érni. Az időjárás jelentés egy nyugati frontot jelzett, de elvileg a keleti országrészben még várható volt a napos délelőtt. Ki is könyörögtük a panzióban, hogy hétkor legyen a reggeli és fél nyolckor már a kerékpárúton gurultunk Wolfsberg-be. Itt a „Koralpen” táblákat kell követni és eljutni Maildorf-ba. Már az első kanyar közepén meg kellett állni vetkőzni, mert annyira meredek volt. Ismét mindenki a saját tempójával haladt felfelé. Útközben egy kukásautó is kerülgetett bennünket. Pistit meg is kínálták egy Red Bull-al. Látszott, hogy nagyon felnéznek ránk, amiért kerékpárral vállaltuk be a hegyet. Sajnos eljött az a pont, amikor már a meg-megállás is kevés volt a pihenésre.

 

Ekkor jött a tolás. Aztán megint tekerés, majd tolás. Lassan, de biztosan fogytak a kilométerek és a szint is kezdett jól alakulni. Úgy 1300 méter magasan már elkezd az ember bizakodni. A sípályát elhagyva talán „csak” 10%-os volt a meredekség és szinte újult erővel nyomhattam a pedálokat. Majdnem be is értem egy montist, aki korábban hagyott le. Mondta ő, hogy menjek vele, de a lábizmai kissé masszívabbnak tűntek az enyémeknél. Felértem a hivatalos út tetejéig. Ez olyan 1500 méteren lehetett. Innen is megy tovább az aszfalt, de már sorompóval le van zárva az út. Megvártam Pistit és együtt indultunk tovább.

 

Megint nem sikerült sokáig tekerni, így jött a gyaloglás. Szerencsére nekem az nem okoz gondot. Az erdő teljesen eltűnt és lassan minden bokor elfogyott. A völgy – ahonnan indultunk – olyan volt mint a makett. Már 1900 méter felett jártam, amikor feltűnt egy hütte. Gyorsan be is vetettem magam és rendeltem két teát. Pistivel jól eső érzéssel fogyasztottuk el. Közben megérkezett egy öreg hegymászó is, aki – mint kiderült – magyar származású volt. Azt mondta, hogy az élete lett ez a hegy és ha lehet minden héten felmászik ide. Elmúlt már 70 éves. Hmmm…. Lassan megjött Somi is és egy végső rugaszkodással felmentünk a radarokhoz. A csúcs hol feltűnt, hol eltűnt a gyorsan száguldozó felhők között, így mi is bújócskáztunk kicsit. A hangulatunk nagyon jó volt, hisz végre felértünk erre a masszív csúcsra.

 

A radarok mögött volt a szikla, ami a pontos magasságot mutatta és egy régi fakereszt is volt mellette.

 

Ka53

Elég sok turista nézelődött már ott. Jól ki kellett várni a sorunkat a fényképészkedésben. Közben legalább rendesen fel is tudtunk öltözködni, mert nagyon hideg volt.

 

Innen – a gyalogosok legnagyobb meglepetésére – vállra kaptuk a bringákat és az osztrák fő turistaúton elindultunk a következő hágó, a Weinebene ( 1668 m magas, 22 km hosszú, 1276 m szinttel, 5,8% átlag és 14% max. meredekségű) felé. Ugyanis a felfelé már megismert úton Somi tönkrement fékjeivel nem lehetett volna lemenni, csak kb. 4 óra alatt. Így bevállaltuk a cyclecross-t. Elég sokat kellett tolni a bringákat, de nagyon élveztük a hegyi környezetet.

 

Patakcsobogások, mindenütt friss, zöld fű, gyönyörű csúcsok és kék égbolt néhány bárányfelhővel. Igazi izgalmat okozott a tehéncsordán való keresztülhaladás is. A kis bika nagyon megbámult bennünket, de szerencsére egyikünkön sem volt piros színű ruhadarab. A lejtős rész végetért és jött a murvás út, ahol végre ismét tekerhettünk. Néhány szemből jövő gyalogosnak majd leesett az álla, amikor meglátták az országúti bringáinkat, itt kint a hegyilegelőn. A Grilitsh Hütte és környéke hemzsegett a turistáktól, de nem is kívántunk most bemenni oda. Élveztük tovább a hegyi tájat.

 

Aztán jobb kéz felől feltűnt a Deutschlandberg felől jövő aszfaltos út, majd pedig a hágó feletti Handalpe csúcs is.

 

Még egy rövid lejtmenet és elértük a hágó parkolóját. Igen alternatív úton, de sikerrel közelítettük meg a csúcsot.

 

Nem egy rövid gurulás következett. Ráadásul a lenti szakaszon az aszfalt is olajos volt, így ott felettébb óvatosan kellett araszolnunk. Végül gond nélkül leértünk és még a hirtelen feltűnő esőfelhőket megelőzve elértük a szállásunkat.

 

Vacsorára wienersnitzel volt a nap jutalma. Az időjárás-előrejelzés folyamatos esőt jósolt és ugye a szállásunk is lejárt, így kissé fájó szívvel, de lemondtunk az utolsó napra tervezett hágókról és másnap hazaindultunk.

 

Életem legszebb túrája volt ez a kilenc nap. Olyan helyekre jutottam el, amelyek nagy részéről korábban nem is hallottam. A teljesített adatok is érdekesek lettek: 19 emelkedő, közel 500 km, több mint 15 000 méter szinttel. Ez azt jelenti, hogy 3000 méter volt a 100 km-re eső szintemelkedési átlagunk. Valószínű, ezért is éreztük magunkot olyan fáradtnak. J

 

Jövőre természetesen ismét „Európa legnagyobb játszótere” a célunk!       

 

Kreicsi Gábor

 

 

 

 

 

LegetøjBabytilbehørLegetøj og Børnetøj