Bejelentkező űrlap

Köszönöm, hogy itt vagy

Látogatottság

ma0
Tegnap74
Ezen a héten236
Ebben a hónapban74
Összes224405

Rendszer infó

  • IP címed: 3.233.239.102
  • Böngésződ: unknown
  • Verzió: unknown
  • Operációs rendszered: unknown

2
látogató néz éppen

2020. április 02. (csütörtök) 00:11

2009.07.02-07.11. BIG találkozó (469km_12390m_MTB túra_Alpok)

OFFICAL BIG MEETING 2009
avagy
NEMZETKÖZI HEGYIKERÉKPÁROS TALÁLKOZÓ 2009-BEN.

A BIG (Nemzetközi Hegyikerékpáros Mozgalom) évről évre rendez régiós illetve központi találkozókat tagjainak. Röviden az a lényege a mozgalomnak, hogy egy nemzetközi társaság 1000 hegyet jelölt ki a világon (még 1985-ben) és ezek megmászására ösztönzi a tagjait.

Igazából már évekkel korábban gondolkodtam és tervbe is vettem, hogy elmegyek egy ilyen találkozóra, de mindig közbejött valami. Idén azonban a hely relatíve közelsége (900 km) és a táj (Alpok) kedveltsége miatt különösen is szerettem volna ezen a találkozón részt venni. Ennek függvényében a készülődést (anyagi, adminisztratív) már 2008-ban elkezdtem. Társaim, a sokat próbált Ispán István (Pisti) és Vincze Gábor (Somi) voltak.

 

1. nap 2009. július 2.

Utazásunkat egy elég hosszú autózással kezdtük meg, melyet dél körül egy útba eső hegy megmászásával tettünk változatossá. A Németország területén lévő Südelfeld Sattel (1123 m) volt a kiszemelt célpontunk. Ez a csúcs közvetlenül a Kufstein felé vezető autópályáról is elérhető. Ennek megfelelően lehajtottunk a pályáról és az első faluban Oberaudorf-ban parkoltunk le. Eleinte még laza emelkedésű volt az út, ám ez után következett egy rendkívül meredek fal, amelyre 14%-ot jeleztek. Az út egyébként nagyon szép völgyben kanyargott egyre csak felfelé. Aztán kissé kitárult a táj és sípályák mentén értük el az út tetejét. Időközben egy rövid zápor is elkapott bennünket, de nem volt komoly. A tehénkolompolás innentől kezdve egyfajta alaphangja is lett túránknak.

A visszagurulás elég gyorsan ment, aztán ismét kocsiba pattantunk és közel három órás úttal értük el aznapi szállásunkat Elmen-t. Ez a kis falucska Tirolban van közel a német és a voralbergi határhoz. Pont együtt érkeztünk meg az egyik olasz taggal, akivel el is kezdtük taglalni, hogy kik is várhatóak még. Nagy élmény volt látni, ahogyan a „nemzetközi brigád” összeverődik és sorra érkeznek meg az autók. Végül teljesen megtöltöttük a parkolót. A közös nyelv leginkább az angol, ill. a francia volt.

A hosszú napot egy korai lefekvéssel zártuk, mert másnaptól kezdődtek a komoly megpróbáltatások.

 

Táv: 36,1 km

Szint: 695 m

Max. sebesség: 68,1 km/h

 

2. nap 2009. július 3.

A közös reggelinél is folytatódott az előző napi jó kedv. Sikerült kicsit beszélgetnem – és egy közös fotót is készítetnem – a mozgalomban vezető Etienne Mayeur-ral. Ő már közel jár a 800 csúcs teljesítéséhez. Aztán összeszedtük magunkat és nekivágtunk az első közös hegyünknek. Sajnos az időjárás bekeményített, mert szakadó esőben, mennydörgések közepette indultunk el Voralberg irányába. A csapat nagyon széthúzott, mi inkább a hátsó feléhez csapódtunk, mivel közel 40 km hegymenet várt ránk. Néha volt egy-egy esőszünet, de többnyire leszegett fejjel haladtunk egyre feljebb. Már közel jártunk a csúcshoz, amikor az elnök (Daniel Gobert) és társai jöttek velünk szemben. Meg is kérdeztem, hogy mi lesz a beígért közös fotóval. Láttam, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát a dolog miatt és továbbszáguldott. „Maradék” csapatunk együtt mászta meg a hegyet és készítettünk egy közös „topfotót” a meghódított Hochtannberpass-ról (1762 m). Időközben a nap is kisütött és a táj is egyre többet mutatott a szépségéből.

A lejtmenet sem volt túl rövid, de egy idő után már száraz úton repeszthettünk lefelé. Visszaérve a szállásra összepakoltunk és elindultunk a „központi” szállásunk felé. A többség innen még a Hachtennjoch (1894 m) felé vette az irányt, mi azonban – mivel ezt a hegyet már 2005-ben meghódítottuk – a Furkajoch (1760 m) felé haladtunk. A hágón igazi veterán autótalálkozó folyt. Ehhez mérten figyelnünk is kellett, mert voltak, akik nagyon komolyra vették a kanyarok levágását. Az idő nagyon kedvező lett, mert gyönyörű napsütésben tudtuk abszolválni ezt a szép hegyet. Nagyon sokat nem időztünk, mert este hatkor már Oberstdorfban volt a találkozónk.

A szállás (Youth Hostel) megtalálása nem volt egyszerű, de a pontos térképünknek köszönhetően végül eltévedés nélkül odaértünk. Ezzel sokan nem így voltak, mert az elsők között vártuk – többek között - az elnökség megérkezését. Kiderült, hogy három kört írtak le a városban mire ideértek. Oberstdorf-Kornau ugyanis bár a városhoz tartozik, attól függetlenül hogy a Kleinwalsertal egyik „csápjában” található. Ez az a völgy, ami bár Ausztriához tartozik, de közúton csak Németország felől közelíthető meg.

Következett a közös vacsora, ami első terítésre elég szűknek tűnt. Mauro (az olasz srác) oda is ment repetázni, mire kiderült, hogy lehet. Ezek után valamennyi este ezt megismételtük és így tényleg mindig jól laktunk. Vacsi elfoglaltuk a hat ágyas szobáinkat és lementünk az esti nyitóbeszédre. Az elnök mindenkit a saját nyelvén köszöntött!

 

Táv: 94,3 km

Szint: 1240 m

Max. sebesség: 59 km/h

 

 

 

 

 

3. nap 2009. július 4.

A szállás nem kifejezetten a jó pihenésekről szólt. Elég hangos gyerekcsapatok verődtek össze, meg mi sem tudtunk időben nyugovóra vonulni. A reggelik/vacsorák azonban kárpótolták ezt (meg persze az olcsó ár is). Ezen a reggelen is mindenki annyit evett, amennyi beléfért.

Mai logisztikánkat már a „főcsapattól” külön szerveztük meg. A tegnapi nap rávilágított arra, hogy jobb, ha külön megyünk. Ennek megfelelően már negyed kilenckor el is indultunk az első csúcsunk felé. Egy igazi bringás kör volt kinézve, autózni egyáltalán nem kellett. Először is legurultunk a főútra, majd északi irányban egészen Fischen-ig tekertünk. Innen indul Bajorország egyik legnehezebb hágója, a Riedbergpass (1420 m). Eleinte még nagyon enyhe az emelkedése, de egy csodálatos vízesés és egy alagút után (ami kerékpárral kerülhető) megkezdődik az igazi „fekete leves”.  Több mint négy kilométeren keresztül 16%-os a meredeksége. Itt kezdtem el először értékelni, hogy MTB-vel jöttem. A korai időpont miatt az autók még csak nagyon gyéren szállingóztak, így élvezhettük a természet csöndjét is. A táj is nagyon megkapó volt. Sziklaormok és fenyvesek. Egy turistaház mellett állt egy buszmegálló. Gyönyörű állapotban, firkálás mentesen, épp üvegekkel. Pedig itt is élnek „nagy csávók”. Mégis ilyen állapotban vannak a létesítményeik. Nem értem, hogy nálunk miért olyan nagymértékű a rombolási vágy?

Lassan (tényleg) felértünk a hágó tetejére. Megcsináltuk a közös fotókat és száguldottunk vissza. Lejtmenetben azonban nem mentünk le a főútig, hanem balra tartva, kisebb falvak érintésével haladtunk északi irányba. Voltak itt emelkedők, lejtők, aztán egyszer csak ki volt írva a következő csúcsunk neve, az Allgäuer Berghof-é (1171 m). Alig kezdtük meg az emelkedésünket, láttuk, hogy a BIG csapat tagjai ereszkednek velünk szemben. Ők ugyanis fordított sorrendben csinálták a kört és jóval később indultak. Jó pár emberkét sikerült lencsevégre kapni a lejtőzés közepette. Aztán nekünk is jött a mászás. Voltak benne embert próbáló részek, de nem volt vészesen hosszú. Érdekes, hogy bár már kora délután volt, az árnyékos helyeken még mindig vizes volt az út az éjszakai eső következményeként. A csúcson egy hiper-szuper négycsillagos szálloda üzemelt. A jókedvű fotók után nekünk is jött a lejtmenet, amit nagyon élveztünk.

A visszautunk is nagyon szépre sikerült, ugyanis megtaláltuk az Oberstdorf felé vezető kerékpárutat. Bár többnyire sóderos volt a felülete, nagyon jól lehetett rajta haladni. Ráadásul változatos is volt. Folyópart, erdő, ligetek. Egészen a Kornau-ba vezető körforgalomig rajta is maradtunk, hogy aztán egy kis hegyi befutóval zárjuk a napot. A vacsoráig aztán nagy beszélgetést folytattam a találkozó résztvevőivel. Feltűnt, hogy kedvelik a magyarokat.

A napi megpróbáltatások a „Quizz-zel” fejeződtek be. Nagyon ötletes és érdekes feladatokat kellet megoldanunk, aztán a helyes válaszok sorrendjében választhattunk az asztali ajándékok közül. 

 

Táv: 60,8km

Szint: 1340 m

Max. sebesség: 60,8 km/h

 

4. nap 2009. július 5.

Reggeli után autóba pattantunk és elautóztunk Voralbergbe. Az első kiemelt hegy a Millrütte (1106 m) volt. Túránkat a Rajna melletti Scwarzach-ból indítottuk. A folyó völgyében végig szépen kiépített kerékpárúton tudtunk tekerni. Az idő is nagyon kedvező volt, hétágra sütött a nap. Mint később kiderült, ez volt a legmelegebb túranapunk.

Götzis településnél kezdtünk bele az igaz emelkedésbe, de ez hamarosan annyira komolyra váltott, hogy a legkönnyebb áttételt kellett választani. Pár száz méter hosszú szakaszon az út szó szerint bele volt robbantva a sziklafalba és egy sávosra szűkítve. Mindenhonnan vízcsobogás hallatszott és számos gyalogösvény is keresztezte az aszfaltutat. Feljebb érve egy kicsiny falut értünk el, ahová egy speciálisan kiképzett busz is feljár. Az a tapasztalatom, hogy itt az Alpokban bármilyen ellátandó feladatot megoldanak a hatóságok.

A falucska után továbbra is folytatódott a nagyon komoly meredekség, ami időnként elérte a 20%-ot is. Voltak rajtunk kívüli próbálkozók, akik szintén két keréken küzdöttek felfelé az emelkedőn. Aztán a nagy nehézségek ellenére is örömmel értük el a csúcson lévő turistaházat. A parkolóban pont szabadtéri szentmisét tartottak. Ehhez méltóan igyekeztünk viselkedni.

Sajnos Somi térde már felfelé menet elkezdett fájni, így kissé módosítottuk a programunkat. Visszatekertünk a kocsihoz, frissítettünk és némi autózást követően már csak Pisti társaságában vágtunk neki a Stoß (942 m) emelkedőjének. Ez a hegycsúcs már Svájcban van és az az egyik érdekessége, hogy a helyi vasút is felmegy rá, de fogaskerekű segítséggel. Látványosságnak számít még a második világháborús tankcsapda vonulat is. Nem tudom kiktől (németek, szovjetek…) védekezhettek a svájciak, de nagyon komolyan megcsinálták, aztán ott is hagyták. Ott jártunkkor hatalmas motoros felvonulás is zajlott. Páholyból néztük az „előadást”. A csúcson már kissé borult idő várt ránk, de még nem esett az eső, így nagy tempóban vissza is ereszkedtünk. Estére azonban megjött ismét a hidegfront, ami innentől kezdve túránk végéig az Alpok felett forgott.

 

Táv: 61,1 km

Szint: 1005 m

Max. sebesség: 52 km/h

 

5. nap 2009. július 6.

Igazán esős napra ébredtünk. Ehhez mérten próbáltuk a ruházatunkat összeállítani, de persze búvárfelszerelés nem volt nálunk. A bíztató talán annyi volt a helyzetben, hogy a hegyek nem tűntek túl hosszúaknak és közben az autóban majd lehetőségünk nyílik a megmelegedésre.

Az első hegyünk a Kesselbergstraße (859 m) volt. Ez a gyönyörű út a Kochelsee partjáról indul. Meredekségre és magasságra is az egész túra egyik legkönnyebb mászása volt. Egyetlen bibi az volt, hogy közben mintha dézsából öntötték volna, úgy esett az eső. Lehajtott fejjel, szótlanul tekertünk felfelé. Aztán elérve a csúcsot, hangokat hallottunk mögülünk. Ekkor érkezett meg a négy olasz a találkozóról, akik szintén ezzel a heggyel kezdtek aznap. El is készült a közös fénykép. Lejtmenet után szinte bevetődtünk az autóba és gatyára vetkőzve, teljes fűtéssel indultunk tovább. A következő csúcsig szinte meg is száradtunk az autóban, csak a levetett ruhák maradtak vizesek.

A Wallberg Straße (1257 m) egy újabb tó – a Tegernsee – partjáról indult, azon belül is Rottach-Eggern városából. Itt – akaratomon kívül – jól megijesztettem egy járókelőt. Kissé bizonytalan volt ugyanis az útirány és hirtelen kipattantam az autóból kérdezősködni. Igen ám, de kantáros bicajos nadrágban, pulzusmérős övpántban mentem oda egy hölgyhöz a zuhogó esőben. Szegényt, elég váratlanul érhette a látvány. A helyes irány megtalálása után hamar leparkoltunk és nekiláttunk a mászásnak. Ez már egy jóval kisebb forgalmú hegyiút volt, ráadásul fizetős is. Természetesen kerékpárral ez is ingyenesnek számított. Az eső közben szemerkélőre váltott, majd el is állt. Ekkor még némi kilátást is kaptunk a gyönyörű tó felé. Közben a meredekség miatt jócskán vissza kellett váltani, annyira nehéz volt a hegy. Szerencsére elég hamar abszolválni tudtuk az emelkedőt. Szétnézni csak néhány percünk volt, mert akkora köd ereszkedett le, hogy a látótávolság száz méter alá csökkent. Óvatos ereszkedés következett, majd a szokásosnak mondható melegedés a kocsiban.

Érdekes, de a mai utolsó hegyünk is egy tó mellől, a Schliersee partjáról indult. Az eső már teljesen elállt, még az aszfalt is elkezdett száradni. Ennek megfelelően a kilátás is kezdett jobb lenni. Gyönyörű erdőségben vezetett fel az út, a forgalom pedig minimális volt. A meredekség nem sok pihenőt adott, gyorsan felértünk a Spitzingsattel (1129 m) csúcsára. Nagyon szép környék volt ez, igazi túrázó paradicsom. Egy tó – Spitzingsee - még itt, a tetőn is volt.

Alig értünk fel, ismét elborult és csöpörgő esőben zúdultunk vissza a kocsinkhoz. Elég hosszú autózás után értünk vissza a szállásunkra, ahol még éppen elértük a vacsoraosztást. Ez sajnos a találkozó többi tagjának nem sikerült. Este fél tízkor még volt egy búcsú beszéd az elnök részéről majd elköszöntünk egymástól.

 

Táv: 26,6 km

Szint: 885 m

Max. sebesség: 69,9 km/h

 

6. nap 2009. július 7.

A találkozó zárónapjára volt meghirdetve Európa negyedik legnehezebb aszfaltos emelkedőjének a Nebelhornak (1934 m) a megmászása. Az már korábban kiderült, hogy a közös fotók elmaradnak ill. többen is jelezték, hogy mégsem jönnek fel a csúcsra. Akik korábban feljutottak a tetőre, azok mind azt mondták, hogy nagy szenvedés és bicajtolás volt. Én nagyon elszánt voltam. Alkatomból, stílusomból adódóan abszolút nem zavar meg, ha tolni kell a bicajt. Van úgy, hogy tolva már gyorsabb vagyok, mintha tekerném.

Társaimmal a Nebelhornbahn parkolójából indultunk. Rögtön elnéztük az irányt, mert a síugrósáncot mi jobbról kerültük meg ami egy füves placcra vezetett bennünket. Visszagurulás után, már a bal oldali irányból kapaszkodtunk felfelé. Átbicajoztunk a hatalmas lelátó alatt és megkezdtük a komoly emelkedőt. Lenyűgözőek a hegy alapadatai, ezeket most ismertetném is. Indulás 775 méterről, a csúcs 1996 méteren van. Az út hossza: 10,1 km, legmeredekebb része pedig: 24,2 %-os. Ám az utolsó három kilométer átlagosan is 20%!

Hamar ráálltunk a saját tempónkra. Pistivel még egészen a sípályáig kerülgettük egymást. Itt egy óriási tehéncsorda legelészett, nem volt könnyű közöttük evickélni. A meredekség lassan olyanra váltott, hogy már a legkönnyebb áttételemmel is csak szenvedve tudtam tekerni. Körben bezárultak a hegyek és szemben feltűnt a csúcson lévő épületkomplexum. A kötélvasút is odáig vezetett.

Az aszfaltos út aztán annyira meredek és köves lett, hogy következett a kerékpártolás. Nem tudom, hogy nehezítette vagy könnyítette a helyzetet, de felhőbe értem és a látótávolság száz méter alá csökkent. Azt azonban így is láttam és persze éreztem is, hogy nagyon meredek az út. Bár közel 10 fok volt csak a fejemen lassan izzadság patakocskák kezdtek el csordogálni. Egyik kanyar jött a másik után és csak rövid megállókat engedélyezve magamnak húztam-vontam felfelé a bringámat. Párszor már egy libegő vonalát is kereszteztem aztán egy sziklafalon egy 1-es számot véltem felfedezni. Ez újult erőt adott nekem a folytatáshoz. Itt egy rövid szakaszon ismét lehetett tekerni is. Aztán egyszer csak kutyaugatásra lettem figyelmes és hirtelen a ködből egy kisebb csoport tűnt fel. Üdvözöltük egymást és azt vettem észre hogy a kötélvasút állomás előtt állok.

Megvan! Sikerült!

Határtalan örömmel készítettem el az önkioldós képet majd gyorsan bementem a melegre felöltözni. Vettem még egy botcimkét is az egyik boltban, ahol visszaadták így a parkolójegy árát is.

A lejtmenetre teljesen leengedtem az ülésemet, de még így is volt olyan hely, ahol le kellet szállnom, mert annyira veszélyes volt a szituáció. Végül a teljes menetet három órán belül megcsináltam és visszaértem az autóhoz.

Miután mindenki befutott – a zuhogó esőben – elindultunk hazafelé. Útközben még megálltunk és nekiláttunk az Oberjochpass (1178 m) csúcsának is. Sok kedvünk nem volt hozzá ebben az embert próbáló időben, de szerencsére sem meredek, sem hosszú nem volt a hegy. Igazából ez amolyan „ledurrantás” volt. Csak a csúcson álltunk meg fényképeket készíteni.

Innen további autózás várt ránk Saalfeldenig. Ott egy kint élő bringás barátunk (Suplicz Ferenc) segítségével talált apartmanban rendezkedtünk be. Ez a szállás nagyon tiszta, tágas, kényelmes és nem utolsó sorban olcsó is volt. A vacsora után mindenki kidőlt és este kilenckor már aludtunk is.

 

Táv: 24,0 km

Szint: 1285 m

Max. sebesség: 46 km/h

 

7. nap 2009. július 8.

Már elfogadtuk, hogy ezen a túránkon nem leszünk elkényeztetve jó idővel, így meg sem lepődtünk a reggeli ködön és borús égen. Arra a megállapításra jutottunk, hogy mindenképpen legyen autó a közelünkben a száraz ruhák és a visszavonulás biztonságával. Első hegynek pedig a legnehezebbet néztük ki, így egymást követő napon két olyan hegyet mászhatunk meg, amelyek benne vannak a TOP 20-ban.

A Kitzbüheler Horn (1996 m) már messziről feltűnt a meredek sziklafalával és a gyönyörű TV tornyával. Egy kisebb parkolóban sikerült letenni a kocsit és nekiindultunk a hegynek. A fizető kapunál van egy automata, ahol a bringás kérhet magának egy igazoló blokkot. Ezt felérve az Alpenhaus-hoz, leigazoltatja és így lesz egy hivatalos papírja is az idejéről. Sajnos erről a lehetőségről mi csak a csúcson kaptunk információt. Egyébként maga az út is rendkívül precízen ki van táblázva. Kilométer számláló, meredekség diagram és a nagyobb meredekségek külön is jelezve.

Alapadatok: indulás 836 méterről, a csúcs 1934 méteren van. Az út hossza: 7,9 km. Átlagos meredeksége 12,8 %, a legmeredekebb része pedig: 25 %-os.

Hamar saját tempóra váltott mindenki és így elmélyedve a tájban és a nehézségekben araszolgattunk felfelé. Az idő csak nagyon kis mértékben javulgatott, ami abból állt, hogy néha elvékonyodott a felhőzet. Sajnos itt kezdtem el érezni, hogy a cipőszárításom nem volt teljes, mert a lábújjaim elkezdtek fázni a vizes zokniban. Ez eléggé kellemetlen érzés volt. Az útról megannyi panoráma mellett még a Grossglockner látványát is megtekinthettük. Aztán feltűnt az Alpenhaus, ahol megálltam. Hivatalosan eddig tart az út, de mi mindenképpen fel akartunk menni a TV toronyhoz is. Várakozás közben úgy döntöttem, hogy veszek egy túrazoknit. Le is mentem vele a mosdóba és a Sípos János féle módszerrel kitömtem kéztörlővel a cipő orrát, így vettem fel ismételten magamra. Egy botcimkét is vettem. Így mindkét „nagy” hegyről lett egy ilyen emlékem.

Közben megjöttek Pistiék is és nekimentünk a maradék távnak. Ez a rész sokkal meredekebb volt, mint az előzőek és nagyon sok gyalogos turista is errefelé igyekezett a csúcsra. Idáig a többség kötélvasúttal érkezett. Ekkor végre napsütést is kaptunk. Ez olyan erőt adott nekem, hogy teljes erőbedobással tekertem a csúcsig. Ott egy lenyűgöző panorámában volt részem. Látszódott az egész Magas-Tauern és az is, ahogy dél felől egy óriási zivatarfelhő érkezik. Gyorsan felöltöztünk és nekiiramodtunk a lejtőzésnek. Olyan jól sikerült legurulnunk, hogy csak az aljban kapott el egy kisebb csepergés.

Rövid autózás után érkeztünk meg a Durchkäser Alm (1513 m) lábához, Waidringba. Némi frissítés után már indultunk is felfelé. Ez az út is fizetőkapuval kezdődött, de mi ismételten a „szabad” kategóriába tartoztunk. Utunk során nagyon sok olyan hegyet másztunk meg, ahová motorizációs járművel nem is kevés a belépés. Mi pedig ingyenesen gyönyörködhettünk ezekben.

Az út végig nagyon meredek volt, közel 15%-os. Ebből következően a legkönnyebb áttétellel próbálkoztunk. Az idő változékonyságát jelzi, hogy útközben kétszer is elkapott az eső. A második szerencsére engem már a csúcs előtt ért, így gyorsan be tudtam menekülni az eresz alá. Megdöbbentő látvány volt innen visszatekinteni a Kitzbüheler Horn csúcsára. Aztán lejtmenetben sikerült átlépnem a 70 km/h-t.

Ismét egy nagyon rövid autózás következett és Loferben parkoltunk le. Ez egy igazán szépséges kis település, tele régi és szépen karbantartott házakkal. Már közel voltunk a napi kétezer méteres szintemelkedéshez, amikor nekiláttunk a Loferer Alpe (1425 m) csúcsának. Kikerülve a fizetőkaput az út egy napsütötte domboldalon szerpentinezett felfelé. Itt tűnt fel először, hogy mennyi szarvasmarha telep van errefelé. Aztán a minket mellőző kocsik nagy része is tejes tartályokat húzott fel vagy le. A meredekség itt sem volt egyszerű eset, de – mint az időjáráshoz – ehhez is hozzászoktunk már. Egy szakaszon annyira elkeskenyedett az út, hogy teljesen egy sávosra szűkült. Itt még az autó sem tudott elmenni mellettem. Gyorsan bementem egy zugba és elengedtem őt. A hegy tetején egy óriási hegyi legelő – télen sípálya – fogadott. Sífelvonók, kisebb tanyák, zöld fű és kolompló tehenek látványa terítette be a teljes panorámát. Már látszódott az út teteje is, ahová egy utolsó nekiveselkedéssel fel is hajtottam. Itt – bár sütött a nap – nagyon erős szél fújt, úgy hogy pillanatok alatt felöltöztem. A csúcsképek elkészítése után még egy jó kis lejtőzés várt ránk. Este hatkor pedig már a szállásunkon melegítettük a vacsoráinkat. Nagyon szépen sikerült nap volt ez!

 

Táv: 47,1 km

Szint: 2585 m

Max. sebesség: 71,7 km/h

 

8. nap 2009. július 9.

Az előző nap pozitív élményei után egy nagyszerűt aludtunk. Reggel időben össze is tudtunk készülni és elindultunk kocsival északi irányba. Egészen Hallein-ig autóztunk. Ez a város nekem különösen is kedves, mert első külföldi kerékpáros maratonom itt volt, az akkor utoljára megrendezett Eurégio Radmarathon. Mivel ez Salzburg tartomány második legnagyobb városa, úgy gondoltuk, hogy a parkolással nem lesz gondunk. Tévedtünk, mert majdnem fél órába tellett, mire egy nekünk megfelelő (ingyenes) parkolót találtunk.

Egy nagyon merész felüljáróval kezdtük meg menetelésünket a Rossfeld (1543 m) felé. Maga a csúcs az „Rossfeld Alpenstraße” legmagasabb pontja. Ez Németország legmagasabb hágója, amelyet előszeretettel használnak autós tesztpályaként is. Előbb azonban egy frissen aszfaltozott úton feltekertünk a híres sóbányába, Bad Dürnbergbe. Itt található még Ausztria leghosszabb nyári bobpálya is. A határátlépés után gyorsan elértük a hágó útját. Ekkor már annyira hideg volt, hogy a sisak alá a sapkámat is fel kellett vennem. Fizető kapu persze itt is volt, de ismételten csak utunkra engedtek bennünket. A forgalom – gondolom a rossz időnek is köszönhetően – nagyon gyér volt. Sok helyen fel voltak tüntetve a tengerszint feletti magasságok és a távolságok is. A csúcsra felérve óriási felhő sodródott be az út fölé és ekkorra egészen 7oC-ig hűlt le a levegő. Villámgyorsan felöltöztem és bevárva a többieket elindultam lefelé. Az egyik egyenesben 70 felett száguldottam. Talán lehetett volna több is, de a burkolat minősége ezt nem tette lehetővé. Ráadásul kisebb esőcseppek is megjelentek. Az autóval aztán maximális fűtéssel indultunk tovább.

Müchlbach am Hochkönig volt a következő túránk kiindulópontja. Innen indultunk el a környékbeli gyalogtúrák legkedveltebb kiindulópontja, az Arthur Haus (1504 m) felé. Talán mondanom sem kell, hogy rögtön egy 15%-os meredekséget jelentő figyelmeztető tábla állt az út szélén. Azt csak fent láttuk – a lejtőt jelző táblán – hogy ezt 7,7 km hosszban jelezte. Az előző hegy alapján öltözködtem fel, de itt jóval melegebb volt, így kétszer is megálltam öltözni-vetkőzni. Közben társaim jól elhúztak, de idővel ismételten találkoztunk. A napsütésből aztán hamarosan felhő lett, de legalább nem fáztunk. Egy gyönyörű fasor és egy szelíd sípálya után már feltűnt a ház. Odáig is maradt azonban a komoly meredekség. Hatalmas komplexum az Arthur Haus. Számos apartmanja és egyéb szolgáltató helyisége is van.

A lejtmenet egy kezdődő záporban indult el, de az egyik kereszteződésnél mi jobbra vettük az irányt és egy zúzottköves útra váltva a Kopphüttét vettük célba. Ezzel ki is mentünk a felhő alól és már napsütésben másztunk ismételten felfelé. A kis házikótól pedig jelzett ösvényre váltva kezdtünk el nyugati irányba evickélni. Az ösvényen a legnagyobb nehézség a számos tehénürülék kerülgetése volt. Két patakátkelés is tarkította utunkat, aztán alulról feltűnt az aszfaltos út. Erre leérve el is kezdtük a Dientner Sattel (1370 m) meghódítását. Szerencsére elég jó magasságban csíptük meg az utat és alig két kilométer mászás után már fent is voltunk rajta. Mondjuk a végén lévő meredekség meglepett. Innen aztán következett az egész túra talán legélvezetesebb lejtmenete. Ez több mint hat kilométer volt és annyira enyhék voltak a kanyarok, hogy a végén már szinte természetes volt, hogy a sebesség abszolút nem megy 60 km/h alá és a hetven feletti érték elérése is könnyedén ment.

Kocsival hamar a szálláson voltunk és ismét elégedetten kortyoltuk este leveseinket.

 

Táv: 54,1 km

Szint: 2030 m

Max. sebesség: 76,6 km/h

 

9. nap 2009. július 10.

Elérkezett túránk utolsó bicajos napja. Előzetesen még gondolkodtunk azon, hogy szétválunk és Pistiék megmásszák a Grossglockner-t – ha már ilyen közel vagyunk hozzá – de az időjárás jelentés más döntésre sarkallt. Egész napra zuhogó esőt ígért, 2000 méter felett pedig havazást. Pisti mindjárt vázolta is mi történne vele: felfelé teljesen szétázna, fönt még jó belepné a friss hó, utána pedig jönne 36 km gurulás. Ezek után inkább együtt elindultunk Krimml felé, hogy megmásszuk a Gerloßpaß-t (1531 m).

Bár itt is szakadt az eső, úgy gondoltuk, hogy ezt még kibírjuk. Hamar elértük a fizetőkaput amely után megdöbbentő látványban volt részünk. Egy alagúttal megoldott 270 fokos kanyar következett, ahonnan feltűnt Európa leghosszabb, szabadon alázuhanó vízesése. A teljes magassága 380 méter, amivel a világon is a nyolcadik hellyel büszkélkedhet. A vízellátásával most különösen nem volt gond. Maga az út még 1962-ben készült el, kiváltva a régi hágót, ami még Wald am Pinzgau-ból közelítette meg Gerlos faluját. Végig nagyon szépen ki van táblázva, mindennek nevet is adtak. A minél jobb panorámára pedig külön is hangsúlyt helyeztek.

Különösebben már nem zavart bennünket az eső, csak fotózni volt így nehéz. Idén a Giro d’ Italia is erre vezetett, ennek tiszteletére még láthatóak voltak drukkoló írások. A tetőn nem sokat teketóriáztunk, felvettünk még egy-két plusz réteget magunkra és elindultunk visszafelé. A hőmérő egyébként 9oC-ot jelzett. Hazafelé pedig az autóban ismételten a „full” fűtés volt a jellemző. Olyan „emberszaga” lett a belsejének, hogy itthon egy napig kellett szellőztetnem.

Délutánra is volt még programunk. Az eső elállt és megérkezett a helyben lakó és dolgozó barátunk, Suplicz Feri. Megbeszéltük ugyanis, hogy vele tesszük meg a záró túrát a Hirschbichl (1178 m) csúcsára. Pisti és Somi azonban már nem akartak jönni, elegük volt már az esőből és inkább a Tour-t nézték. Így kettesben vágtunk neki a túrának. Weißbach-ig végig nagyon szép kerékpárúton tekertünk. Néha volt még egy-két esőcsepp, de bíztunk benne, hogy megúszhatjuk száraz bőrrel. Maga a hegy rögtön egy 13%-os részel kezdődött. Aztán volt benne egy-két pihenő is, de nem nagyon engedett ki. Feljebb érve egy kisebb völgyben folytatódott, ahol már jól tudtunk haladni. Közben Feri az összes közeli hegycsúcsról mesélt nekem valamit. Ezek után a Steinernes Meer csoportról engem is lehet már kérdezni. Egy nagyobb parkoló után következett egy brutális látvány: kanyar, irtózatos meredekség és tábla, 30%. Itt aztán össze kellett szednem minden maradék erőmet, hogy feltekerjek. Bíztatott Feri, hogy utána már nem lesz nehéz. Ilyen emelkedő után jó volt tényleg egy kicsit szusszanni és meg is érkeztünk az osztrák/német határra. Ezen van ugyanis a csúcs. Mögötte egy gyönyörű épületegyüttes egy nagy étteremmel. Az út egyébként le van zárva, csak a Ramsau-ba közlekedő busz hajthat itt át. A búcsúfényképek után nagy lendülettel indultunk el Saalfelden felé. Azért a kisebb puklik még jól megszuszogtattak. Útközben még egy autós tesztpályát is láttunk, ahol éppen nagy ütemben folyt az autózás.

Úgy gondoltuk, hogy a sikeres túra után megengedhetünk magunknak egy meleg vacsorát, így négyesben átmentünk a szemközti étterembe.

 

Táv: 64,2 km

Szint: 1285 m

Max. sebesség: 55,3 km/h

 

10. nap 2009. július 11.

A gondos előrepakolásnak köszönhetően már reggel hét után nem sokkal el is indultunk hazafelé. Az irányt azonban Salzburg előtt északira vettük. Nem jelentett ugyanis nagy kitérőt, hogy felkeressük XVI. Benedek pápa szülőfaluját, Marktl am Inn-t. Mivel én a múlt évben részt vehettem egy római audienciáján, különösen nagy érzés volt most ebbe a kicsi faluba is ellátogatni. A gyönyörű falu, a szép szülői ház és a templom – ahol megkeresztelték a pápát - megtekintése után aztán teljesen problémamentesen értünk vissza Magyarországra.

 

Nagyszerűen sikerült a túra! Bár utólagos számítások alapján a húsz kiválasztott hegyből tizenhármon esett így vagy úgy az eső, lehetett volna ettől rosszabb is. Végül – az eredeti tervhez képest - egyetlen hegyet hagytunk ki a programból, ami jó döntésnek bizonyult. A találkozón ott lenni és magyarnak lenni is igen csak megdobogtatta a szíveinket.

 

Már elkezdtem gondolkodni a jövő évi terveken! ;-)

 

Írta: Kreicsi Gábor

Fotók: Kreicsi Gábor

 

 

 

LegetøjBabytilbehørLegetøj og Børnetøj